Hang vagy

Avagy hang a lelke mindennek

Ez talán a mindennapok legnehezebb és a legnagyobb feladata: elcsöndesíteni őket, és nem csak akkor, amikor alszanak. Gyerekek, tudom. Sokan vannak, tudom. Sok gyerek egy helyen sokat beszél, tudom. Sok gyerek egy helyen sokat beszél, és hangosan. Ácsi, ez miért kell, hogy törvényszerű legyen? Miért kell nekem alkalmazkodnom a gondolathoz, hogy tíz év múlva hallókészülékre lesz szükségem? Rengeteget viccelünk azzal, hogy "nem kell, hogy ordíts, mikor hozzám szólsz, hiszen nem vagyok még száz éves, jól hallom a mondandódat úgy is, ha kicsit tekersz a hangerőszabályzón". Haha, kac-kac, anna néni ez vicces, anna néni vicces vagy. Igyekszem. (Itt muszáj közbeszúrnom, hogy irigykedjetek egy kicsit, mert valószínűleg nem sok mindenkinek adatik meg napi rendszerességgel, hogy fül és szemtanúja legyen annak, ahogyan huszonnégy gyerek hangosan, hahotázva csapkodja a földet. Igen, szerencsés vagyok. Hála az égnek jópofa gyerekeim vannak, akik még értik is a vicceimet.) Na, de a hangerőszabályzó nem vicc. Nálunk tényleg bevett szokás, hogy mikor már nem hallom a mellettem ülőt, akkor aztán az égbe emelem a kezeimet - amit most már egyre gyorsabban észrevesznek - majd ők is égbe emelik és amíg egy kis hegyi beszédet tartok a csöndről, szép lassan mindenkinek le kell tekernie a hangerőt. Ezt persze huszonnégy gyerek, huszonnégyféleképpen oldja meg meg. Van aki a fülét kezdi el csavargatni, van aki köldökét használja gombnak, ami egyből suttogóvá változtatja ha benyomja, egyesek pedig az orrukat kezdik csöndesre kalibrálni (?). Vannak itt módszerek, kérem szépen. Amellett, hogy ez valószínűleg mindennap az egyik legkedvesebb látvány, sajnos annyit ér, mint halottnak a csók. Maximum (!) 25 másodpercig élvezhetem a csönd mámorító varázsát. De egy ilyen huszonöt másodperces etapban, eljátszottam az idilli frekvencia gondolatával. Íme hát a mese, ami szép lassan a cudar valóságba torkollik.

Milyen lenne a világ, ha mindenki csak annyi decibellel beszélhetne ahány éves. Tehát, egy öt éves gyerek = öt decibel. Nyilván ez annyira kevés, hogy nem is hallanánk, ami nagy csapás lenne, tekintve, hogy milyen kedves dolgokat szoktak mondani, ráadásul úgy udvarolnak, mint a mesében a hercegek. Rendben, ez nagyon kevés, emeljünk rajta ötöt.

Tíz decibel: ez körülbelül annyira hallható, mint amikor a fáról lehullik egyetlen falevél, és nem találkozik közben a levegőben senkivel. Tényleg elég halk. Ezt elképzelni sem tudom, úgyhogy ugorjunk is rögtön a húszra.

Húsz decibel: ez már hallható, zizegnek a falevelek. De a gyerekek még álmukban is hangosabbak ennél, úgyhogy olyannyira nem reális, hogy emelek még tízet.

Harminc decibel: nagyon csendes, suttogás. Mondjuk ezt pont szoktuk gyakorolni a csoportban Vannak olyan időszakok, hogy elő kell venniük a zsákjuk legaljáról (mert ez persze mindig a legalján van) a suttogó hangjukat. Annyira nem morbid, mint amilyennek hangzik, csupán előkeresik a hangot, beteszik a szájukba és igyekeznek egy kis ideig suttogni. Ez nagyon nehéz feladat, de büszkén jelenthetem, három hónap alatt eljutottunk a mesteri szintre, ami 16 suttogó másodpercet jelent (nem viccelek, magamban számoltam..).

Ötven decibel: ezt korlátozott hangnak hívja még a Google is. Körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a hűtő monoton hangja betölti a konyhát. Egész jól lehet élni mellette nem? De hűtőből sajnos már minden háztartásban van egy, és nem kell belőle 2-3 vagy 20-24. Vagy igen?

Hatvan decibel: ez nem más, mint az emberi hang. Bocsánat, a normál emberi hang. Ennek a pontos megfogalmazása, a hallható, de én inkább hallgathatónak mondanám. Meg tudnám szokni, ha mind a huszonnégyen hatvan decibellel kommunikálnának. Mert sajnos, még ez sem az a frekvencia ami nálunk működik (pedig milyen nagylelkűen adtam plusz 55 decibelt nekik). Mentségükre szóljon, sajnos elég egy vita, vagy egy aktuális hangoskodó, és máris pestisként terjed a nagy hang, így másodpercek leforgása alatt mindenki 80-85 decibellel kezd beszél. Beszélni? Ordítani! Ez a hivatalos meghatározás szerint is rendkívül kellemetlen a fülnek. Ebbe a nyolcvanöt decibelbe meg aztán van minden: "nem akar játszani velem autót a falnak dobálósat" vagy "anna néni kéééééész vagyok" vagy "azt mondta a rajzomra, hogy irkafirka" vagy "anna néni mond meg neki, hogy jaguár gyorsabb, mint a lamborgini" vagy "anna néni meg akar mondani, mert megütettem a lábát, pedig az nem is a feje". Erre egyelőre annyi a megoldás, hogyha feltétlenül árulkodni kell, akkor én csak azt hallom meg, ha elkezdi simogatni a karomat, és halkan elmondja az óhaját, sóhaját. (Szerencsére mire letekeri egy ilyen sokkos helyzetben a saját hangerőszabályzóját annyira megnyugszik, hogy el is felejti miért jött oda.)

Szóval itt járunk most. Megnyugtató a tény, hogy sokat fejlődtünk, és havonta 1-2 decibelt igyekszünk lefaragni. Még néhány év, és olyanok lesznek, mint egy lehulló falevél. De a lényeg, hogy elválaszthatatlanul összeszoktunk, szeretjük egymást és hiányzunk egymásnak, úgyhogy biztosan ez az oka annak, hogy még mindig füldugó nélkül, bátran lépek be a bűvös huszonnégy szeretetgyűrűjébe.