Mese, mese, Mátkám!

Ha van élet az Óperenciás tengeren túl, akkor a TV-n túl miért nincs?

Azt már kezdem megszokni, hogy egy délelőtti beszélgető körben minden második gyerek arról mesél, hogy a transzformerszek meg a dínók hogyan harcoltak, vagy fonták egymás haját, miközben tortát ettek a felhőn. Komolyan, ez már nem is bántja a fülem, legalább informálódok. Nade! Miért esik nehezükre meghallgatni egy mesét úgy, hogy közben nem bábozok, nem vetítem le, nem illusztrálom sehogy, nem éneklem, és közben nem állok fejen, de közéjük ülök, elváltoztatom a hangom, tartom a szemkontaktust. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem vagyok elég jó vizuális inger nekik, mert nem villogok, és nem pompázok a szivárvány összes színében. Sarkítottan hangzik, de inkább szomorú, hogy nem lehet őket lekötni egy fejből mesélt mesével a délelőtt folyamán, mert az az első kérdés, hogy "anna néni, hol vannak a képek?". A fejedben édesem, a fejedben.

Sosem fogom elfelejteni, mikor először diafilmeztem velük, és az egyikük megkérdezte: "anna néni, minek tekered a dvd lejátszót?". Persze, ez nagyon cuki volt ott és akkor, fel is írtam magamnak gyorsan. Aztán hazafelé sem tudtam kiverni a fejemből. Ekkor tudatosult bennem először, hogy mennyire nem tudok híd lenni a generációs szakadékunk között. Míg nálam a diavetítő alap volt, ők nem is ismerik, hírből sem. Míg nálunk az esti mese (könyvből!) alap volt, náluk már tablet van és laptop. Annyire klisé ezekkel jönni, hogy én még igazi gyerek voltam és az udvaron, játszótéren töltöttem az időm jelentős részét. Utálom ezt mondani, úgyhogy nem is mondom. Semmivel nem voltam igazibb, mint ők. Semmivel nem voltam aranyosabb, mint ők. De még csak jobb képességű sem. A különbség annyi, hogy az én szüleimnek nem kellett már óvodáskoromban megküzdeniük azzal, hogy "nem nincs még öt perc, menj lefeküdni, majd visszanézzük a harcoló teknősöket holnap, igen odatekerem neked, ahol győznek, csak menj már". Borzasztó nehéz a villogó álomfényes világból kiráncigálni egy gyereket, hogy "na most ideülsz szépen mellém, és meghallgatod milyen egy jó mese". Valószínűleg itt a hiba. Meg akarjuk mutatni, hogy mi a tuti, és mi az, amit egy gyereknek így kell csinálni:

- Kötelező eljátszanod egy bottal, mert apádnak is ment ennyi idősen.

- Igen, lekapcsoltam az áramot, mi is olyan jókat énekeltünk gyertyafénynél.

- Meg kell hallgatnod az esti mesét egy könyvből, mert nekem is ezt mesélte a nagyi, és én is rajongással figyeltem!

- Most ugye csak viccelsz velem?! Mi az, hogy tableten akarsz játszani? Akkor minek vettem meg neked a bűvészdobozt, ha te a tableten varázsolsz? Nem hiszem el, gyere apa, mert én ezzel a gyerekkel már nem bírok.

És én meghallgatom őket, mikor arról mesélnek mit néztek a hétvégén, vagy milyen számítógépes játékkal játszottak tegnap este? Bevallom, nem mindig. Figyelmem ilyenkor elkalanodzik, mert nem is értem miről mesélnek, sőt, sokszor nem is akarom érteni, mert nekem ez idegen. És itt szembe kellett néznem az igazsággal: akkor ő miért akarja megérteni, hogy én miről mesélek? Elég jó tükrök. Egy-null a gyerekeknek.

Ez az én keresztem. Meg kell tanulnom lekötni őket. Nekik meg, meg kell tanulniuk ezt élvezni. Haha... de úgy is fogják.